Az aradi vértanúk napja - Nemzeti gyásznap

Kövesdi Miklós önkormányzati képviselő úr beszéde elhangzott az önkormányzat október 6-i megemlékezésén a Móricz Múzeum kertjében az aradi vértanuk tiszteletére állított kopjafánál.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim,

Véletlen egybeesés, de pont idén nyáron jártam Aradon, és természetesen ellátogattam a vértanúk emlékoszlopához is a kivégzésük helyszínén. Aki volt már ott tudja, milyen furcsa helyen van. A környék nem éppen fennkölt, hisz az emlékművet sportpályák veszik körül – egyesek szerint szándékosan alakították így a román hatóságok, hogy ezzel is bosszantsák a magyarokat. Nem tudom, valóban így van-e, minden esetre bizonyos szempontból nagyon is találónak tartom, hogy az aradi hősök emlékművénél ily módon egyszerre van jelen az emelkedettség és a profánság. Jól jelképezi azt a kettősséget, ami a hősöket jellemzi.

Furcsán viszonyulunk a hősökhöz. Csodáljuk őket, felnézünk rájuk, de ezzel kicsit el is távolodunk tőlük. Valamiféle természetfeletti lényeket képzelünk el, mint amilyenek a Marvel filmek szuperhősei. Ezzel viszont nem csak a megbecsülésünket fejezzük ki, hanem egyszer s mind fel is mentjük önmagunkat azért, amiért mi magunk nem vagyunk azok. 

"Ja, kérem, én azért választom mindig a kényelmes megoldást, mert én nem születtem hősnek." 

Épp csak arról feledkezünk meg, hogy a hősök ugyanolyan emberek, mint mi. Az különbözteti meg őket tőlünk, hogy egy kritikus történelmi pillanatban nem a könnyebb utat választották. 

Arra gondoltam, ma elsősorban ne a hősökről, hanem az Aradon hősi halált halt emberekről beszéljünk. Természetesen hosszú oldalakat lehetne megtölteni az életrajzokkal, e helyt csak arra vállalkozhattam, hogy felvillantok egy-egy érdekességet minden egyes aradi vértanúról.

Aulich Lajost ismerősei kemény, szófukar embernek tartották, aki a hadsereget tekintette családjának. Vukovics Sebő így emlékezett rá:

Ő mint beteg akkor a budai Császár-fürdőt használta, hova magam is jártam [...] Lehetetlen volt meg nem szeretnem e hadfit, ki láng érzettel beszélt a szabadságról, s bosszankodással sújtá a népek ostobaságát, mellyel lehetővé teszik a zsarnokoknak a szabadság nyomását önmaguk a népek által űzni. 

A szerb származású Damjanich Jánosról így beszélt Leiningen-Westerburg Károly:

Az öregúrban volt valamelyes hiúság, szívesen vette, hogy ünneplik. Fényes tábornoki egyenruhában járt… Az öregúrral mindig volt egy konyhás szekér, és még a legrosszabb táborban is akadt jó gulyáshús és bor. Jó barátait odagyűjtötte a tűz köré, melyre mindig ő rakta a fát, mert szerinte ahhoz senki sem ért olyan jól, és jókedvével mindnyájunkat fölvidított. Damjanich tán nem nagy hadvezér, de egy nem túlságosan nagy harcvonalat hidegvérrel s kellő belátással tudott vezetni. Nagyobb stratégiai tervek fölülmúlták tehetségét.

Vukovics pedig megjegyzi: Damjanich túlzásig kíméletlen, mondhatnám durva volt, midőn valaki ellen haragja fellobbant. 

A temesvári csata végén huszáraival az evangélikus Dessewfy Arisztid fedezte a magyar sereg menekülését. A sereg ezt követő feloszlásakor emigrálni készült, Franz von Liechtenstein herceg, császári altábornagy, egykori ezredtársa felszólítására azonban a megadás mellett döntött. 

A volt bajtárs közben jár Haynaunál Dessewffy érdekében, de csak annyit ér el, hogy az aradi hadbíróságon kötél általi halálra ítélt tábornokot „kegyelemből” golyóval végezték ki.

Az örmény származású Kiss Ernő hamar özvegységre jutott. Ezután nem házasodott meg újra, de volt egy élettársa, akitől négy gyermeke született, és az ő unokája volt Dániel Ernő későbbi kereskedelemügyi miniszter.

A horvát Knezic Károlyt a felesége szorgalmasan látogatta az aradi börtönben, de szeptember végén elköszönt urától – kezdődött a szüret Egerben. Már akkor is voltak fontos és még fontosabb dolgok. De ennek köszönhet valamit az utókor. Amikor a hadbíróság elkobozta a tábornokoktól a kitüntetéseiket, Knezic a III. osztályú és II. osztályú katonai érdemrendet nem tudta beszolgáltatni, mert feleségével hazaküldte őket Egerbe. Így ez a két kitüntetés a mai napig megvan, egy-egy dédunoka őrzi.

Lahner György német polgári családból származott és hadfelszerelési és fegyverkezési főfelügyelőként fontos szerepe volt a magyar lőszergyártás felvirágoztatásában a szabadságharc idején. Amikor a forradalmároknak fel kellett adniuk Pestet, gondoskodott a fővárosi hadiipar egy részének keletre költöztetéséről és felállíttatta a nagyváradi fegyvergyárat. Az itt készült ágyúkra Zrínyi Miklós híres mondatát íratta: "Ne bántsd a magyart!"

Lahner Györgyöt éppen az 54. születésnapján végezték ki. 

Lázár Vilmos akár meg is menekülhetett volna, hiszen 1844-ben leszerelt, és feleségével báró Revisnyei Revicky Máriával visszavonult zempléni birtokára gazdálkodni, 1847-től pedig a vasúttársaság főpénztárnoka lett. Elég lett volna "nyugton ülnie", hogy szép öregkort éljen meg. De az 1848-as események hatására belépett a magyar honvédségbe. Mindössze 31 évet élt.

Leininger-Westerburg Károly eredetileg a császári hadsereg szolgálatában állt, 1848-ban Temesvárra rendelték, itt csatlakozott a szerbek ellen vívott hadjárathoz.

Azt se gondoljuk, hogy az aradi 13-ak mind feltétlenül kedvelték egymást. Nagysándor József például Damjanichcsal együtt Kiss Ernő lemondását sürgette, és nem támogatta Görgeit sem. 

Az osztrák Poeltenberg Jenőt Vécseyvel együtt el akarták távolítani a magyar hadseregtől – idézem – "mint olyanokat, kik ez utóbbi időkben az országgyűlés végzése ellen nemcsak kikelni, de annak ellenére izgatni is elég vakmerők voltak…" Végül erre mégsem került sor. A sors fintora: ha akkor mégis elküldik őket a hadseregtől, talán nem végzik Aradon.

Schweidel József tanítója katona évei elején a híres Simonyi óbester volt. Harcolt a napóleoni háborúkban, ott volt a párizsi csatánál is. Schweidel az utolsó percig kegyelemben reménykedett. Ezt írta a felesége számára vezetett naplójába:

„Valóban ne adnának kegyelmet nekünk? Az utolsó pillanatig olyan reménykedve bizakodom, hogy nem is tudom magam átengedni a halál gondolatának. Zárom ezeket a sorokat, és remélem, hogy október 6-án örvendetesebb érzésekről számolhatok majd be. 

Török Ignác a bécsi hadmérnöki akadémián végzett. A nemzeti testőrségnél erődítéselméletet oktatott, tanította Klapka Györgyöt és Görgey Artúrt is. A forradalom előtt Lembergben majd Zágrábban szolgált. Állítólag szívrohamot kapott, mielőtt a hóhér végezhetett volna vele.

Azt is tévedés gondolni, hogy ők mind egyformán kimagasló katonák voltak. Jó példa erre Vécsey Károly. Kossuth egy levelében arról panaszkodott, hogy Vécsey Arad ostroma közben „nagyon sokat lövöldözött el haszontalanul."

Vukovics Sebő visszaemlékezései szerint  Vécsey „kitűnő cselekvések nélkül, de pontosan teljesíté kötelességét”. „Embereinek ruházatjáról, zsoldjáról, élelméről s kórházi szükségleteiről mindig jelesül volt gondoskodva. [...] betegjeik alig voltak. Magának a tábornoknak pompás sátrai voltak, melyekben tisztikara kényelmesen elfért.” 

A Vécsey család rendkívül megosztott volt, egy részük a császár szolgálatában maradt, és a császárpárti rokonság állítólag kifejezetten kérte Haynaut, hogy leckéztesse meg a "család szégyenét".

Utolsóként végezték ki, végig kellett néznie társai halálát. A gróf – nem lévén már kitől elbúcsúznia –, az előtte kiszenvedett Damjanichhoz lépett, s bár a földi életben nem szívelték egymást, lehajolt, és megcsókolta a kezét.

És ne feledkezzünk meg Batthyány Lajosról sem, álljon itt róla is néhány kevésbé tudott érdekesség. Például 1839-ben a birtokán cukorgyárat alapított. Fiatal katonaként pedig meglehetősen könnyelmű életet élt, és örökségére várva nagy adósságot halmozott fel. Anyjával hosszas perbe bonyolódott a jussáért, amit végül 24 évesen, nagykorúvá válva sikerült megszereznie. 

Remélem, ebből a néhány példából is érzékelhető, hogy október 6 hősei is húsvér emberek voltak a maguk gyarlóságaival. Egyikük sem úgy indult neki az életnek, hogy egykor mártír lesz. Nem születtek hősnek, de hőssé váltak. Amikor válaszúthoz érkeztek, helyesen döntöttek annak ellenére, hogy a helyes út veszélyesebb volt. A többségük választhatta volna, hogy a császárt szolgálja. Lehet, hogy ma nem emlékeznénk a nevükre, de a maguk szempontjából talán jobban járnak. De ők ezt egy pillanatig sem mérlegelték, tették a dolgukat. 

Ha ma élnének, könnyen lehet, hogy akadna köztük olyan, aki békemenetre jár, más talán Tisza szigetet alapítana. Lehet, hogy volna olyan, aki röhögőfejet nyomna egyes posztokra, hogy "bosszantsa a libsiket". Mert közel sem értettek egyet mindenben. De a haza  szeretete, a haza szolgálata mégis összekovácsolta őket. Én a magam részéről két fontos tanulságot vontam le a történetükből. 

Az egyik: olyan országot, világot szeretnék építeni, ahol nem kell senkinek hősként feláldoznia magát. A másik: acsarkodhatunk napestig, aggathatunk egymásra gúnyneveket. De tetszik vagy sem, nekünk, akik a Kárpátmedencében élünk, közös a sorsunk. Ha az országnak jó a sora, vagy ha balsors tépi, így vagy úgy, de mindannyian érezni fogjuk.

Zárszóként engedjék meg, hogy Kertész Botondot idézzem, aki ezt írta a német Leiningen-Weisburger Károlyról a Kötőszó blogon:

"Egy nemzet, amely többféle nyelven beszélt, többféleképpen hitt és gondolkodott. Semmivel sem volt egységesebb 1848 előtt, mint ma. A felismert igazság, a kiharcolt jogok védelme mégis úgy tudták egybekovácsolni néhány hónap alatt, hogy még egy Hessenben született evangélikus „magyar nemest” is magával tudott ragadni. Arad soha nem csak a gyászról szól."

Köszönöm, hogy meghallgattak!