Közösen emlékeztünk az '56-os forradalomra és szabadságharcra Leányfalun

A koszorúzás után a faluházban beszédet mondott dr. Nagy András író, egyetemi tanár, leányfalusi lakos. Utána a Szerelmem Magyar Katalin címmel láthattak előadást. A következőkben Nagy András ünnepi beszédét olvashatják.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Emlékezők!
Márciusban feltehetően előnyösebb forradalmat kirobbantani, mint októberben, tavasszal az időjárás, az újrainduló élet, a levegő illata mind-mind bizakodással és reménykedéssel van tele, szemben az októberi köddel, esővel, a lehullott avar illatával. 67 évvel ezelőtt talán nem is robbant a forradalom, hanem lassan és feltartóztathatatlanul eszkalálódott, egy békés diáktüntetésből mind határozottabb vonulássá változott, majd a saját erejére rádöbbenő ifjúság szinte belesodródott az eseményekbe, amelyek szobordöntéssel, követelések megfogalmazásával, majd tragikus lövöldözéssel írtak történelmet, az elmúlt évszázad magyar történelmének talán legfényesebb lapjait. 13 napig.
Kezdetben úgy tűnt, hogy nem kell mindehhez hősiesség, hogy békés úton is le lehet váltani a velejéig romlott rendszer vezetőit, hogy tárgyalásokkal is teremthető emberibb élet, és ha nem következik be katasztrofális fordulat a nemzetközi politikában, talán 33 élhetőbb évvel lettünk volna gazdagabbak, de nem lettünk. Ugyanazon a napon, amikor a Pravda hírt adott arról, hogy Moszkva enged a magyar forradalmárok követeléseinek, megszületett a döntés ugyanott a forradalom vérbe fojtásáról.
Így kellett a diákoknak hősökké válniuk, meg a politikusoknak, „pesti srácoknak”, munkásoknak és hivatalnokoknak, azt a hűvös novemberi hajnalt követően, amikor csörömpölni kezdtek a szovjet tankok hernyótalpai a kockaköveken. És én most egy leányfalusi hőst idéznék fel, egy hivatalnok külsejű zsenit, a politológia klasszikusát, aki odabent ült a Parlamentben azon a vészterhes hajnalon, míg minisztertársainak többsége a jugoszláv követségen keresett menedéket – ma már tudjuk: csapdában, ahonnan többük útja két évvel később, különféle kerülőutakon vezetett a vesztőhelyre -, papírt tekert az írógépbe, ahogy egykor kellett, előtte gondosan indigót illesztve a vékony lapok közé, és gépelni kezdte kiáltványát a „Magyarok!”-hoz, mert a törvényes kormány képviselőjeként egyedül ő maradt az országgyűlés épületében.
Bibó István, szabatosan, pontosan, higgadtan fogalmazott akkor is, amikor már teremről teremre jártak a szovjet katonák, ő csak gépelt, meg-megállva, eltöprengve majd folytatva, és azzal a következtetéssel zárva, fegyverropogásban és tankok ágyúinak célkeresztjében, hogy „kérem a nagyhatalmak és az ENSZ bátor és bölcs döntését leigázott nemzetem érdekében.”
De hogy ne végezzen félmunkát, ugyanott és ugyanekkor egy szabatos és alapos tervezetet is kidolgozott a kibontakozás érdekében, amit „a négy világhatalom és India” magyarországi képviselői elé terjesztett, hét pontban és több alpontban összefoglalva a kompromisszumos politikai konszolidáció lehetőségét. Kifűzte a lapokat az írógépből, átolvasta, aláírta, dossziékba rakta, majd vette kalapját és ballonkabátját, és maga indult el a követségekre, hogy átadhassa államminiszterként szignált, átgondolt, alapos és pragmatikus tervezetét. A francia kultúrattasé, Turbet-Delof később felidézte, ahogy „a bátorság és hidegvér gyönyörű egyszerűségével” nyomta kezébe Bibó István az átütőpapírra másolt javaslatsorozatot, majd a francia diplomata reggelivel kínálta, és amíg „eszegetett” a feltehetően éhes és elnyűtt államminiszter, hallgatták a fegyverek dörgését és töprenghettek, hogy mi kaphatott találatot.
Harminchárom éve kutatom, hogy mi akadályozta meg az ENSZ-et „bátor és bölcs” döntése meghozatalában, hogy mennyi volt benne nagyhatalmi cinizmus – hiszen a Biztonsági Tanácsban helyet foglaló világhatalmak egy része gyarmattartó volt, és nem kívántak precedenst teremteni egy elnyomott ország szabadságküzdelmének intézményes támogatásával -, mennyi volt benne az informálatlanság – lassan és nehézkesen jutottak hírek a világszervezethez, a budapesti követségek közül csak a britek távírója működött -, mennyi volt az amerikaiak bizalmatlansága Nagy Imrében – akiknek éppen követük sem volt Budapesten, és Mindszentyt látták volna szívesen a vezetésben -, és mennyi volt az óvatosság, hiszen a nyugati nagyhatalmak határozati javaslatot sem terjesztettek elő a legfontosabb napokban, a szovjeteknek vétózniuk sem volt mit.
És persze a világszervezetbe delegált magyarok többsége, mint a titkos iratokból mára kiderült, magasrangú ávós volt, Nagy Imre kétségbeesett üzeneteinek továbbítását pedig nem csak ők szabotálták, hanem – és ez kutatásaim igencsak szomorú eredménye volt -, az ENSZ legmagasabb szintjén is partnerekre találtak ebben. Amikor pedig erre a súlyos összejátszásra gyanakodni kezdett a „magyar kérdéssel” – ahogy a forradalom vérbefojtását ENSZ-nyelven nevezték – foglalkozó bizottság dán munkatársa, Povl Bang-Jensen, akkor előbb fegyelmit indítottak ellene, majd elbocsátották a világszervezetből, és amikor harcát így sem adta fel, holtan találták egy későőszi napon New Yorktól nem messze. Mai napig nem tudni, hogy öngyilkos lett-e, vagy megölték.
Bibó István nevére azután még rátaláltam az ENSZ iratai között, de nem politikusi tervezete nyomán került szóba, hanem a Magyarországról kicsempészett híradásokban, hogy Göncz Árpáddal együtt átszállították egy szigorúbban őrzött börtönbe, továbbá ügyét – ami kémkedés és hazaárulás volt – katonai bíróság fogja tárgyalni, így halálos ítélet is várható. A híradást gondosan irattározták a világszervezetben, további lépés nem New Yorkban történt, hanem Budapesten, ahol a magyarországi hírforrások felszámolása a politikai rendőrség dolga volt: négy halálos ítélet született az „ENSZ javára történő kémkedés” vádjával.
Bibót végül nem ítélték halálra, a Kádáréktól kicsikart amnesztiáért cserébe pedig Magyarország visszakapta korában felfüggesztett mandátumát az ENSZ-ben, bár egyetlen határozatát sem teljesítette annak a szervezetnek, amelynek tagja volt és maradt.
Hogy mennyi vígaszt és örömöt adott a kegyelemmel szabadult hivatalnok-zseninek a leányfalusi ház és kert, azt csak sejteni lehet, ahogy azt is, hogy ha olykor dél felé indult a Dunaparton, nyári napokon jó eséllyel találkozhatott volt miniszter-társával, Kádár Jánossal, aki a pártüdülővé vált Sorg-villából sétált a Május 1. motorcsónakhoz, aminek hullámai emlékeim szerint vetekedtek a nagy dunai gőzösökével. Bibó aligha tudta, hogy az őspark övezte villában döntöttek egykori főnöke sorsáról 1958-ban a politikai bizottság tagjai, amikor már hosszabb ideje húzódott a Nagy Imre-per, és megegyezésük szerint addig nem távoztak a villából, amíg végleges döntést nem hoztak. Hát hoztak.
Bibó szabadságszerető volt és maradt, mint a róla elnevezett sétányon is olvasható, a legszebb magyar politikai hagyomány folytatója elméletben és szerepvállalásában, a szabadelvűségé, amit liberalizmusnak is neveznek. És aminek 13 napig tartó kísérlete 67 éve erőszak áldozata lett, de aminek beváltásával még adósak vagyunk. De hogy ne végződjék lehangoltan vagy lehangolóan az őszi forradalomra való emlékezés, szóljon Bibó szava arról a kegyelmi pillanatról, amikor egy egész nemzet a maga lehetőségeinek csúcspontját érte el, és olyan arcát mutatta, ami azóta is erőt ad és vigaszt.
„A harcban osztály- és felekezeti különbség nélkül vett részt az egész magyar nép, s megrendítő és csodálatos volt a felkelt magyar nép emberséges, bölcs és megkülönböztetni kész magatartása. … Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és igazsághoz való ragaszkodását.”
Majd hozzátette: „Isten óvja Magyarországot!” Erre pedig napjainkban ugyancsak komoly szükség van. Köszönöm, hogy meghallgattak.
Nagy András